Magyar Hírlap, 1996. január 6.

Zöldségeket beszélnek a zöldek?

Martinás Katalin

A környezeti problémák már mindennapjainkat érintik. A túlnépesedés, az erőforrások és nyersanyagkészletek kifogyása, a környezetszennyezés, a felmelegedés, az ózonlyuk, az elszegényedés, a munkanélküliség növekedése megkérdőjelezik unokáink jövőjét. De egyáltalán lesznek-e unokáink? És ha igen, lehetnek-e gazdagabbak, boldogabbak, mint mi? A könyv célja, hogy rámutassak: a problémák jelentős része abból származik , hogy az eddigi és a jelenlegi gazdasági gyakorlat az emberi és a természeti tényezőket, ezen belül a természeti és emberi költségeket nem veszi figyelembe, csak a piaci árakon kerestül.

A fizika ad egy megoldási javaslatot. Minden emberi tevékenységnek egyúttal van egy termodinamikai oldala is: a biológiai, gazdasági folyamatok egyben fizikai változásokat is jelentenek. A természet törvényei korlátokat szabnak a lehetséges változásoknak, ezen belül a fejlődés azon fajtájának is, amit „fenntartható”-nak nevezhetünk. A termodinamika első és második főtétele – az energia megmaradása és az entrópia növekedése – ilyen korlát. Nem teremthetünk energiát, legfeljebb az egyik megjelenési formát alakíthatjuk a másikba. Minden tevékenységünk növeli az entrópiát. Ha eszünk, ha alszunk, ha termelünk, ha fogyasztunk, ha takarítunk, azaz ha csinálunk valamit, annak ára az lesz, hogy környezetünk entrópiáját növeljük. Ismernünk kell létünk fizikai korlátait is, ha meg akarjuk találni a fenntartható társadalomhoz vezető utat. Természetesen a gazdasági döntéseket kizárólag termodinamikai mérőszámokra alapozni nem lehet. A fizikai jellemzők olyan lényeges információkat adnak, amelyek segítenek abban, hogy ésszerű gazdálkodásra térjünk át, mely már a szűkös javakkal takarékoskodik, és olyanokat enged bőségesen felhasználni, amelyek tartósan rendelkezésünkre állnak, és olyan gazdaság leírást kell kidolgozni, amelynek ez szerves része.

A fenntarthatóság az eredeti Brundtland-féle értelmezés szerint olyan növekedési pályát jelent, amelyen a jelen igényeit maximálisan kielégítjük anélkül, hogy csorbítanánk a jövő generáció esélyeit. Egy fenntartható társadalom a jövő generáció számára is biztosítja az erőforrások elérhetőségét, valamint az ökoszféra produkciós és asszimilációs kapacitását. A javaslat nagyon tetszetős, de logikailag ellentmondásosnak tűnik, hiszen az okozatot (az erőforrások kifogyását, a környezetrombolást) azzal akarja megszüntetni, hogy fokozza az okot (az ipari termelés növekedését).

Mi a fejlődés? Lehetséges-e fenntartható fejlődés a véges Földön? A kérdés így megválaszolhatatlan, hiszen a fejlődés jelentése sem egyértelmű. Az ipari forradalom óta az ország, a vállalat gazdagságát az energia- és anyagfogyasztás nagysága jellemezte; a GDP lényegében ennek mérőszáma.

Arisztotelész szerint az állam kormányzásának feladata biztosítani polgárainak a boldogságot. „Legszebb dolog az igazság, legjobb az egészség, legkedvesebb pedig az, hogy az ember elérheti mindazt, amit szeretne.” A GDP növekedése csak akkor növeli a jólétet, ha az elérhetőnek vélt javak mennyisége növekszik. Amikor az elérhetetlen javak mennyisége növekszik, azzal a boldogtalanság nő, és ezzel együtt a társadalmi instabilitás is. A gazdagsági növekedés nem cél, hanem eszköz a jobb társadalomhoz vezető úton. Lehet, hogy Arisztotelész már tudta azt, amit mai politikusaink jobb szeretnének elfelejteni?

Nos, az ember nem energiában és nem tonnákban méri saját a gazdagságát, hanem szolgáltatásban. A felhasznált anyagmennyiség növekedése nem jelent önmagában gazdagodást, és fordítva: állandó vagy csökkenő megmozgatott anyagmennyiség mellett is lehet gazdagodni. Ma az élőmunka túladóztatása mellett a természeti tőke a kiadási oldalon csak a kitermeléséhez szükséges munka költségével szerepel. Holott ma már terjed az a felismerés, hogy a költségoldalon meg kell jelennie a természet felhasználásának, a természeti javak fogyása árának is. Az értékelésben nem az anyag- és energiaforgalom az, ami számít, hanem az eredmény, a szolgáltatás. Egy fenntartható társadalomban minden ember munkájára számítanak, ugyanakkor kemény korlátoknak vetik alá az anyag- és energiafogyasztást. A fogyasztói és a fenntartható társadalom közötti ellentmondást jelzi, hogy világszerte nő a munkanélküliek száma.

A természet értékének megbecsüléséhez vezető út tekintetében azonban egymást kizáró véleményekkel találkozhatunk. Az uralkodó közgazdaságtan véleménye szerint a fizika törvényei teljesülnek a gazdasági folyamatokban, de nem érdekesek. A természeti javak és a tőke korlátlan helyettesíthetőségét feltételezve azt mondják, hogy nincs akadálya a korlátlan fejlődésnek. Sajnos azt kell mondanunk: vége a boldog gyermekkornak, a javak végtelen készleteinek, amikor is a közgazdászok azt hirdethették, hogy a gazdaságban az árak a fizikai korlátokat automatikusan és azonnal visszatükrözik, így nem kellett azokat külön figyelembe venni. Azonban hamarosan elkerülhetetlen lesz (lehet, hogy már ma is az), hogy a fizikai korlátokat beépítsük a gazdasági döntésekbe.

Szűkös-e az energia?

A teljes energiafogyasztás 1990-ben a bioszféra energiaforgalmának 30%-a volt, azaz a Földet érő teljes napsugárzásnak kb. tízezred része. Mégis, a fosszilis energiafelhasználás száz éven belül a természetes egyensúlyban lévő, számunkra kedvező földi átlaghőmérsékletet tartó üvegházhatásban visszafordíthatatlan változásokat eredményez. Az energiagazdálkodás stratégiai, fenntartható iránya az, ha az energia felszabadítása (többletenergia előállítása) helyett a már meglévő energia összegyűjtésére állunk rá. Ez azonban nem könnyű. Napelemekkel például az elérhető maximális hatásfokkal és a maximális lefedhető területtel számolva is az egy főre jutó éves energiafelhasználással közel vagyunk a mai fogyasztáshoz – márpedig mindennek technikai kivitelezése majdnem lehetetlen. A fenntartható társadalom feltétele tehát a fogyasztás mennyiségének csökkentése, az energiatakarékosság, az energiafelhasználási hatékonyság növelése.

Pusztán az energiatakarékosság azonban önmagában nem vezet el a fenntarthatósághoz. Gyakori az a jelenség, hogy az energiahatékonyság növelése a teljes energiafogyasztás növekedését vonja magával. Például az autók fogyasztásának csökkenése a megtett kilométereket is növelheti. Japánban a légkondicionálók hatásfokának javítása részben a légkondicionálók számát növelte, illetőleg szélesítette a szabályzási hőmérséklet-tartományt, így országos szinten növelte az energiafogyasztást.

Hasonló a helyzet az anyagfelhasználással. Ennek hatékonysága jellemzi a gazdasági tevékenységnek a környezetre gyakorolt hatását. Az USA-ban az ipari inputnak mindössze 7%-a jelenik meg a termékben, a többi energia és anyag formájában a környezetbe jut. Fél év elteltével a termékben már csak 1, 4% van jelen. Még drámaibb képet mutatnak az emberi eredetű fémmozgások a bioszférában, amelyek a bányászat, a fosszilis fűtőanyag-felhasználás eredményei: itt ugyanis olyan folyamatokról van szó, amelyek ebben a léptékben sohasem voltak jelen a természetben, s hatásaik a biológiai rendszerre ismeretlenek. Például az emberi tevékenység eredményeként bekövetkező „réz-áramlás” 24-szerese a természetesnek, de hasonlóak az adatok egy sor más anyag esetében is. Az újrafeldolgozás tehát elengedhetetlen - ha nem akarunk egy kiszámíthatatlanul átalakuló természeti környezetbe kerülni - és hosszú távon erőteljesen redukálni kell magukat a bioszférába jutó mennyiségeket is.

Sokan az ökológiai adó mellett érvelnek. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy számoljuk ki a természeti költségeket. Sajnos a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az eredmények attól függnek, ki és milyen célból végzi a számítást. Példaként említhetünk meg két amerikai becslést az autósok és az állam viszonyára. Az Amerikai Autóklub becslése szerint New York állam autósai évente 288 millió dollárral többet fizetnek évente, mint amennyibe kerülnek. A Komanoff Energy Associates elemzése szerint ezek az autósok 4.5 milliárd dollárt fizetnek be évente (adó, üzemanyagadó, úthasználati díjak, parkolási díjak, büntetések). Az állam 6,9 milliárd dollárt költ útépítésre, karbantartásra, gépjármű-ellenőrzésre, közlekedés rendőrségre, tűzoltóságra és más, az autópályákkal kapcsolatos kiadásokra. A nettótámogatás 2,4 milliárd dollár. Ha figyelembe vesszük a légszennyezést, a baleseti kórházak költségeit, a közlekedési dugókban elvesztegetett időt, valamint az autópályák által elfoglalt területeket, akkor a teljes támogatás több mint 23 milliárd dollárra emelkedik. 288 millió többlet vagy 23 milliárd ráfizetés? Melyiket fogadjuk el? A természeti költségek gazdasági becslései igen lazák. A fizika talán objektívebb mérőszámot adhat.

Mit mond a termodinamika? Már említettük két alaptörvényét: a világegyetem energiája állandó s entrópiája növekszik. Az elsővel nincs semmi bajunk. Az energia-megmaradás rendező elv, lehetővé teszi a folyamatok leírását. A perpetuum mobile lehetetlensége összhangban áll tapasztalatainkkal, életünkkel: semmit nem kapunk ingyen. A második azonban szokatlan, mert irányt ad. Minden tettünk, létezésünk a világegyetem entrópiáját növeli. A kérdés akkor válik élessé, amikor a világ, mint egész helyett a Föld és környezete rendszerét nézzük.

Szabad-e takarítani?

A kérdés a globális problémák, a környezeti krízis és korlátozott erőforrások korában így tehető fel: etikus-e takarítani? Rendet rakhatok-e a lányom szobájában? Hiszen amikor takarítok, a gyerekszoba rendjének ára az lesz, hogy a környező világ rendezetlenségét, entrópiáját növelem. Mindannyiunk által ismert példával: amikor a frizsiderem belső terében a molekulák rendezettségét növelem – azzal, hogy ott lehűtöm a levegőt, hogy hőmennyiséget vonok ki belőle –, ezt azon az áron tehetem meg, hogy a készülék kívül egy még nagyobb hőmennyiséget, az előzőnél nagyobb molekuláris rendezetlenséget ad le a környezetének. A megrázó a dologban nem az, hogy „a rendnek ára van: rendetlenség másutt”, hanem az, hogy a nyereségnél NAgyOBB ára, mert a fizika szerint minden ilyen jellegű tevékenység révén nagyobb mértékű rendezetlenség keletkezik a környezetben — a végösszeg mindig negatív.

Vajon van-e ebben a tevékenységben korlát, fizikai határ? Csökken‑e ezzel az esélye annak, hogy ő is takaríthassa majd a gyermeke szobáját? Ez eldöntendő kérdés minden termodinamikával és környezetvédelemmel egyaránt foglalkozó mama számára. Ha a takarítás helyett a termelésre gondolunk, akkor már minden ember számára fontos lesz a kérdés: hogyan és mit csinálhat, ha a saját jövőbeli, illetve a jövő generáció életlehetőségeit nem akarja rontani? Ha az entrópianövekedés csökkenti az életesélyeket, akkor abba kell hagyni, de legalább is minimalizálni kell a rendrakást. Hiszen a termelés: dolgok átalakítása, összeillesztése — rendrakás egy anyagi rendszerben. Ennek fizikai kényszerűséggel kikerülhetetlen következménye: a rendezetlenség még nagyobb mértékű növekedése másutt.

Amikor azt mondjuk, hogy az entrópiatörvény szerint minden takarítás és minden termelés egy adott helyen azon az áron növeli a rendezettséget, hogy másutt még jobban növekszik a rendezetlenség, ez sajnos azt jelenti, hogy ez a „másutt” nem az univerzum túloldalán, hanem úgyszintén itt a Földön van, csak éppen esetleg a mi lakásunktól távolabb; „túl a falu határán”. A feladat éppen az, hogy ezen a véges és zárt Földön belül megértsük: a „szomszéd falu” már soha nem lesz „távol” tőlünk! Ámbár nyugat-Európa éppen mostanában próbálja meg az ő általa „termelt” rendezetlenséget, a saját maga háza táján végzett rendrakás és takarítás szemetét itt, Kelet-Európában lepakolni – ezért kellünk nekik, entrópia-felvevőnek –, ami által ők kétségkívül növelik a jövőbeli lehetőségeket, a jövő generáció esélyeit — ott; de az entrópiatétel szerint összességében jobban csökkentik másutt; azaz minálunk, itt! Az ő 10 egységnyi hasznukat a mi 15 egységnyi kárunkra érik el. Az oly gyakran hangoztatott globalizálódásnak pontosan annak a felismerését kellene jelentenie, hogy a földi összmérleg negatív, és ez helyileg is visszahat. Senki nem engedheti meg magának többé azt a felfogást, hogy „nekem itt legyen 10-zel jobb azon az áron is, hogy másutt 15-tel rosszabb lesz”, mert végeredményként azzal kell szembenézni, hogy az egymás rovására végzett helyi rendrakások összegeképpen a teljes földi rendszer rendezetlensége növekszik, s ez, visszahatva, lerombolja a helybéli rendrakások eredményét is! E jelenség óceáni-légköri vonatkozását mostanában globális felmelegedés név alatt mindenki ismeri.

Takarítani kell!

Az entrópia másik értelmezése szerint az entrópiatermelés a fizikai folyamatok intenzitásának mértéke, a természeti folyamatok váltópénze. Ezzel az entrópia a megtörtént, a végbement változások mennyiségének mérőszáma, ám az ember, a gazdaság számára sohasem az elmúlt, hanem a jövő lehetőségei az érdekesek. Nem az elköltött, hanem a rendelkezésünkre álló, az elkölthető pénz a fontos. A fizikában a jövőbeli lehetséges változásokat a pillanatnyi és az egyensúlyi entrópia különbsége adja meg, ez az extrópia, ami mindig csökken. Amikor elfogy a változások megszűnnek, beáll az egyensúlyi állapot. A Föld meghatározott mennyiségű extrópiát kap a Naptól, melyet fel kell használni, ahhoz, hogy a Föld állandósult állapotban maradjon. Az extrópia szűkös erőforrás. Amit mi felhasználunk azt más már nem használhatja fel. A kérdést úgy kell feltennünk, hogy mennyit vehetünk el büntetlenül a természeti folyamatoktól, anélkül, hogy lényegesen módosítanánk környezetünket. Ha kevesebb extrópiát használunk fel, akkor szegényebbek leszünk a lehetőségeinknél, összemenő társadalomban fogunk élni. Ha többet, akkor a jövőnket esszük meg — hirtelen növekvő, majd összeroppanó társadalomba kerülünk. Az egyensúly megtalálása a kulcskérdés. Ez lesz a fenntartható társadalom.

A fenntartható társadalom nem szennyezhet, és ez elvileg lehetséges. A fizika szerint a hulladék (szemét) azt jelenti, hogy a természettől elvonjuk az extrópiát, de nem használjuk fel. Ehelyett hagyjuk, hogy az elvileg hasznos változtatás képessége kontrolálatlanul kárt okozzon. A zérus extrópiájú kimenet nem szemét. A bioszféra példát mutat. A zérus extrópia-kimenetet egy élőlény nem tudja megvalósítani, de a bioszféra egésze már közelítőleg igen. A növények a napsugárzás mellett vizet és széndioxidot vesznek fel, az állatok hőt, széndioxidot és vizet adnak le. Jó közelítéssel zárt ciklusok alakultak ki. A feladat az, hogy a gazdaságban is követni kell a bioszféra példáját. Olyan gazdasági szisztémákat kell létrehozni, amelyek az ökoszisztémákhoz hasonlóan zártak, hulladékmentesek. A fizika törvényei szerint ez lehetséges, a fenntartható társadalomhoz pedig szükséges.

Visszatérve a feltett kérdésre: nemcsak etikus, hanem szükséges is takarítani. Ugyanis fel kell használni a számunkra biztosított extrópiát, de nem többet. Az ún. bölcsőtől-sírig elemzésben meghatározható a teljes extrópia-felhasználás; ezt extrópiaköltségnek nevezzük, melynek megadóztatása biztosíthatja, hogy valóban azzal takarékoskodjunk, amiből szűkös a forrásunk. Elkerühető lesz az, ami a helyzet jelenleg, hogy a környezetet legjobban igénybevevő és a legtöbb energiát felhasználó közlekedés a legolcsóbb: Budapest-Párizs két személyre autóval fejenként 10 ezer forint, autóbusszal 18 ezer, repülővel 36 ezer, és végül a vonat: másodosztály, 56 ezer forint. Az extrópia-felhasználási adó biztosíthatja, hogy a ténylegesen szűkös erőforrással gazdálkodjunk a leghatékonyabban. A hulladékhasznosítást gazdaságilag preferálja, mert minden hulladékhasznosítás csökkenti az adót. Egyenlővé teheti a munkabér társadalmi és tényleges költségét, és így megszüntetheti azt a gyakorlatot, hogy avval takarékoskodunk, amiből sok van (munkaerő), és azt pazaroljuk, amiből kevés (természeti erőforrások).

Elterjedt dogma: túl szegények vagyunk ahhoz, hogy a környezettel törődjünk, hogy az energiatakarékosságra költsünk. Azok a vállalatok és nemzetek, amelyek kevesebből több értéket állítanak elő, amelyek az értéket nem anyagban és megatonnában, hanem emberi és szellemi szolgáltatásban mérik, verseny- és pénzügyi szempontból is előnyhöz jutnak azokhoz képest, amelyek nem szakítanak avval a naiv és roppant veszélyes filozófiával, hogy „mindig mindenből egyre többet”, mert az „ember előtt nincs lehetetlen”. Jó lenne, ha katasztrófák sorozatának kellene bekövetkezniük ahhoz, hogy észrevegyük: a fizika törvényei a gazdaságban sem ignorálhatók.

A szerző egyetemi docens